Napról napra

Az Elfolyó idő egy művészeti reflexív játékot, az Ajtók kilincs nélkül pedig egy történelmi traumafeldolgozást vesz alapul. De az érvényes kiindulás vajon érvényes előadást is szül automatikusan?

Ötvenhat talán lehetne „közös nevező” (a kifejezés elhangzik a darabban), de mintha nem lenne az. Nem az – kell (aligha először) ráébrednünk. Sem itt a hazában, sem ott kinn az Újvilágban.

Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.

…a magyar táncművészetben, élen a néptánccal, megvan a hagyománya annak, hogy bojt legyen a mindenkori kultúrpolitika díszes kalapján. De igazságtalan lenne csupán erre leszűkíteni a táncművészet hozzájárulását az emlékezetpolitikai diskurzushoz, hiszen ennek a művészeti ágnak is megvannak a maga 56-os élményei és történetei.

Különösen erősen kidomborodik tehát az előadás kulturális performansz jellege, azaz egy csoport identitásának rituális megerősítése és azonosulási mintaként való felkínálása a résztvevők számára.

…a túl egyszerű zene és sztori a lépegetős koreográfiával, egynemű karakterekkel, hatásvadász dramaturgiával és modernkedő látvánnyal együttesen hozta létre azt a hatást, amelyet pont nem szerettem volna érezni: hogy groteszk módon röhejessé válik egy tragédiával teli, bonyolult és felkavaró történelmi esemény.

Alkalmas-e a musical problémafelvető, összetett témák feldolgozására? A szigorú műfaji keretek okán ez a kérdés joggal merül fel, valahányszor ebben a műfajban az átlagosnál magvasabb szüzsé feldolgozására történik kísérlet.

…még azt is nehéz utólag eldöntenünk egy támadó hangú kritikáról, hogy feljelentésről vagy inkább védelemről van-e szó benne.

A maga szabadságharcát az ötvenhatos szabadságharchoz emeli, ő maga a pesti srác, a bátor államférfi, a bölcs kádi, a szellemes debatteur, a leleményes felfedező, a küldetéses hittérítő, a precíz mérnök és a didaktikus tanító bácsi egyszerre.

A díszlet egésze tagadhatatlanul két nézetre készült: egyrészt a helyszínen összegyűlt tömegnek, másrészt a televíziós közvetítés számára. A beállított képek mindkét irányban működtek; az optika állításával a tévéközvetítésben sikerült a hallgatóságot nagyobbnak mutatni, a szemszögek megválasztásával pedig a fütyülő demonstrálókat kitakarni. A ma ötven körül járó generáció mélyen beivódott példaképeinek egyike Bors Máté, a Kádár-kor […]

Majd a férfi eltűnik az arctalan tömegben, és a feleség mintha hiába menne utána. A szerelem nem teljesedik be: mintha csak álom lenne, elfoszló remény. Mintha alig hogy megfogták, eltűnne, akár egy pókháló az őszi estében.

…személyes élményeim is kiegészíthetik az Operettszínház ez időbeli történetét.