Óriási szerencséje volt a költőként induló Térey Jánosnak a kilencvenes évek elején: valósággal tenyerén hordozta az olvasóközönség és a szakma. Aranygyümölcsként ezüsttálcán. És méltán. Mintha valamilyen eleve neki üresen hagyott térbe érkezett volna retorizáltan „természetes arroganciájával”, hogy ott azután nagy poétikai leleményességgel gyakorolja kivételes nyelvi „térerejét”.
