Napról napra

Vajon ma hány olyan előadás, alakítás, tervezés, rendezés születik, amit maradandónak, mérföldkőnek, emlékezetesnek, tehát kulturális értéknek tekinthetünk? Vajon a mai színházi rendszer, a finanszírozás, a fenntartás módja, a szakmai és közigazgatási irányítás segíti-e a művészetet abban, hogy ennek az elvárásnak megfelelhessen?

A mindenkori hatalom politikai színezete és a közösségi hagyományok felől nézve megkülönböztethető egy szociális és egy piaci megoldási irány.

…amellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha egy színház előadásai silányak voltak, a nézőket nem érdekelték, a kritika lehúzta őket, és a fenntartóval való párbeszéd során a vezetés nem volt nyitott arra, hogy mindezen változtasson. Ennek biztosan lenne következménye, de szerencsére jelenleg nincs ilyen fővárosi színház.

Azok is, akik másfajta színházideálban gondolkodnak, többnyire egyetértenek velünk abban, hogy a színháznak társadalmi ügyekről kell beszélnie. Ez olyannyira nem új gondolat, hogy sok ezer éve ezért jött létre, és emiatt tudott fennmaradni a színház.

Felvetődik a kérdés, hogy egy szórakoztató zenés színház, amely ráadásul jelentős számban musicaleket tart műsoron, miért kap nemzeti minősítést és kiemelt támogatást.

1985-ben a Színikritikusok Díjának szavazásán még kimagasló kaposvári előadás nélkül is taroltak a vidéki színházak. Szolnok, Eger, Tatabánya, Pécs színházaiban is volt egy-egy kategóriagyőztes teljesítmény. 2015-ben az összes (!) lehetséges szavazatnak csak alig 6 százaléka jutalmazott vidéki színházakban realizálódott teljesítményt.

A kortárs tánc dekonstruktivistái nem látszódnak ezekben a városokban.

Miért kárhoztatjuk a színházat arra, hogy egy letűnt világ dohos kifutó modellje maradjon? Miért nem tárjuk ki magunkat a művészet megannyi formájának, anélkül, hogy műfajukat vizslatnánk?