Napról napra

Nem idegen napjainktól a hitre való, plakát-egyszerűségű agitálás, s ennek a játéknak is ez a leghangsúlyozottabb vonulata. Lesz is érző – büszke vagy legalább bűnbánó – közönsége, bármerre járnak majd vele. S bár iskolás a mód, ahogy az alapgondolatot elénk tárják, megrendít annak felismerése, hogy ezt tényleg vigasztalásnak szánják.

A megérintődés esélyének megadása, a találkozás létrejötte a lényeg, nem a megfelelési kényszerből űzött műelemzés kalapáló kopogása. Hogy a közös birtoklással járó öröm során majd egy fényes pillanatban rá lehessen mutatni egy alkotói megoldásra: ezt nézd! S az majd megmarad, s hívja a többi rácsodálkozást.

A Ballare és a Solus Christus kétessége mellett a Tánckánon megmutatta, megfelelő kezekben egy központi forrásokkal megtámogatott emlékév is lehet elég inspiráció. Mégis valahogy szebb történetnek hangzik Horváth Csaba esete Bartók Bélával.

Arany János úgy áll a középpontban, hogy tőle jóval kevesebb szöveg hangzik el, mint szellemi követőitől, költőtársaitól. Ennek nyomán pedig sokkal inkább kidomborodik az irodalomra, a költői hagyományra, a kortársakra és az utódokra gyakorolt hatása.