Napról napra

A járványok tömegesek, és a gyógyíthatatlan járványok rengeteg egyén halálával járnak. Nem magától értetődő, hogy miként lehetne egy-egy pandémiát színre vinni. Mivel minden járvány sajátossága, hogy túllép a térbeli és időbeli kereteken, ezért sem a színházak, sem az artaud-i példában szereplő egyetemek és szólóperformanszok nem tűnnek hiteles helyeknek, médiumoknak a járvány performatív megidézésére.

Galileo Galilei – A színház és a pestis: Frank Castorf a Berliner Ensemble-ban Brechtet Artaud-hoz csatolja, és a színház szentélyében folytatja Heiner Müller munkásságát.

Mi közünk lehet A Cenci-ház véres és kegyetlen tragédiájához? Hogyan szólíthat meg minket ez a vérfertőzésről, gyermek- és apagyilkosságról szóló romantikus rémtörténet? Mitől válthat ki mélyebb és megrendítőbb hatást, mint a bulvármédiából szüntelenül ránk zúduló katasztrófasztorik? Kell-e aktualizálnunk, korunk képére formálunk ezt a régi históriát, vagy épp ellenkezőleg, meg kell őriznünk távolságában, különösségében, idegenségében?

Elképzelhető, ahogy Jeles András írta egy azóta is megvalósulatlan színházi laboratórium lehetőségéről elmélkedve, hogy egy mű úgy jelenjen meg a színpadon, hogy egyetlen sor sem marad benne az eredetiből, mégis megszólal az egész. A Forte Társulat ezzel az elgondolással gyökeresen ellentétes alapelvet követ, mely szerint hangozzon el minél több az eredeti műből, viszont változzon meg […]