Mikor a színpadra ért, arra gondoltam, tipikus huszadik századi énelbeszélő. És megint utólag: kafkai, de nem csak. Az a szürkésen átlátszó irodista, akinek irodalmi műben kell szerepelnie ahhoz, hogy valaki végre észrevegye, és ha ez megtörténik, szinte mindenki úgy érzi, hogy tulajdonképpen a saját tükörképét látja.