A ’68-asok Nyugat-Németországban a felmenőik bűneivel számoltak le. Az utánuk színre lépett generáció az aktuálpolitika visszásságaival vette fel a harcot. Köztük is a legintenzívebben Schlingensief. Nem a szélsőbaloldali Baader–Meinhof csoport (később RAF, Rote Armee Fraktion, azaz Vörös Hadsereg Frakció) ultraradikalizmusával, hanem a művészet eszközeivel hívta fel a figyelmet az NSZK, később a tágabban vett Európa,…
Rövid idő alatt kiderült, hogy Kurtág mindenevő, ha Beckettről vagy A játszma végéről van szó. Szenvedélyesen fordult mindazon alkotók és alkotások felé, amelyek közelebb vitték őt a darab megértéséhez.
Az öreg színész nem tagadja le a korát. Az öreg színész az öregségre gyúr. Ritmust vált, mert egészen más érdekli, és erre nem lehet felkészülni. Az a színházi kultúra, amely eldugja az öreg színészt, a saját önfelszámolásán dolgozik.
…Pilinszky az előadást a nézőtől mintegy független objektumként létrehozó színházat veti el, ismét csak világos érveléssel, és a néző testében beteljesedő performansz-színház vízióját vázolja fel.
A Beckett-darabok valóban elhangoltak. Abban az értelemben persze, hogy van egy abszolút A hang, s ehhez képest vannak elhangolva. Ez az A hang Beckettnél a Biblia.
Az előadás „célja” nem, koncepciója azonban a beckettihez képest valahogy megváltozott. Méghozzá jelentősen.
A rendező érdekes elegyet állít elő. A szituáció, a takarékos történés szürreálisan metafizikus, a színészi játék (akárcsak a szöveg) stilizáltan realisztikus; a kettő együtt adja ki a mű egyedülálló hatását.
Az emberpár, miután belekóstolt az életbe, szeretné felkötni magát, de se kötelük, se fájuk.
A román színház – ellentétben a magyarral – világszínház, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház is már régóta az.
