Napról napra

A ’68-asok Nyugat-Németországban a felmenőik bűneivel számoltak le. Az utánuk színre lépett generáció az aktuálpolitika visszásságaival vette fel a harcot. Köztük is a legintenzívebben Schlingensief. Nem a szélsőbaloldali Baader–Meinhof csoport (később RAF, Rote Armee Fraktion, azaz Vörös Hadsereg Frakció) ultraradikalizmusával, hanem a művészet eszközeivel hívta fel a figyelmet az NSZK, később a tágabban vett Európa, […]

Rövid idő alatt kiderült, hogy Kurtág mindenevő, ha Beckettről vagy A játszma végéről van szó. Szenvedélyesen fordult mindazon alkotók és alkotások felé, amelyek közelebb vitték őt a darab megértéséhez.

Az öreg színész nem tagadja le a korát. Az öreg színész az öregségre gyúr. Ritmust vált, mert egészen más érdekli, és erre nem lehet felkészülni. Az a színházi kultúra, amely eldugja az öreg színészt, a saját önfelszámolásán dolgozik.

…Pilinszky az előadást a nézőtől mintegy független objektumként létrehozó színházat veti el, ismét csak világos érveléssel, és a néző testében beteljesedő performansz-színház vízióját vázolja fel.

A Beckett-darabok valóban elhangoltak. Abban az értelemben persze, hogy van egy abszolút A hang, s ehhez képest vannak elhangolva. Ez az A hang Beckettnél a Biblia.

Az előadás „célja” nem, koncepciója azonban a beckettihez képest valahogy megváltozott. Méghozzá jelentősen.

A rendező érdekes elegyet állít elő. A szituáció, a takarékos történés szürreálisan metafizikus, a színészi játék (akárcsak a szöveg) stilizáltan realisztikus; a kettő együtt adja ki a mű egyedülálló hatását.

Az emberpár, miután belekóstolt az életbe, szeretné felkötni magát, de se kötelük, se fájuk.

Ugyanazon szerzők ugyanazon darabjai kerülnek színre, legfeljebb egyikük-másikuk egy időre „kimegy a divatból”, hogy aztán néhány évad múltán ismét mind sűrűbben vegyék elő.

A román színház – ellentétben a magyarral – világszínház, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház is már régóta az.