A színpad bal oldali részén megfeneklett, rozsdás hajóroncs kissé megdőlve, az emeleten fedélzet és kabin, alul egy ócska hűtő, a jobb oldalon pedig a jóval kisebb tat. A kettő között szabad terület, hátul DJ-pult, ahonnan néha zene szól. Egy-egy szék, asztal, pár uborkásüveg látható még a színpadon mint az orosz gasztrokultúra alapvető darabja, és persze, […]
Nehéz ellenállni a világtörténelem egyik legsikeresebb politikusáról, Julius Caesarról, az ő tündöklését követő bukásáról, továbbá mindennek következményeiről szóló Shakespeare-mű politikai tartalmú csábításának. De nem is kell.
Ahogyan a honi politikai (úgynevezett) kultúra (nevezzük néven) kultúrálatlanságának lett egyenes következménye a közélet teátrumában a Kétfarkú Kutya Párt anarchista dadaizmusa, mint a cinikus valóságtagadás és primitív nyelvrongálás fokozhatatlan paródiája, úgy terebélyesedett az emberszerű répa dicstelen története a következő művészeti tengelyen:
A színikritika alapvetően szubjektív műfaj, kritikusként az ember mégis, amennyire csak lehet, igyekszik eltávolítani mondandóját a saját személyétől. Ám vannak olyan előadások, amelyeket igenis fontos, hogy a kritikus úgy igazán átfolyasson magán, s írás közben a szigorú eltartás helyett egy lépéssel közelebb engedje magát a látottakhoz.
A Budaörsi Latinovits Színház új játszóhelyén, a PostART hangulatos terében az észt Enn Vetemaa Vacsora öt személyre (1972) című kamaradrámáját vitte színre kisrealista díszletben és színészi eszköztárból építkezve Böröndi Bence.
