Napról napra

Magából Laclos regényéből, és jobb esetben a belőle készült adaptációkból is ki szokott derülni, hogy a Veszedelmes viszonyok igazából a képmutatás magasiskolája: ezért is olvasták 1782-ban az ancien régime leleplezéseként a Les liasons dangereuses-t, a levelezés mint viszonyrendszer korai hálózatelméleti, szociálpszichológiai esetleírásaként.

Nem siker, nem bukás, csak bicegés a Budapesti Operettszínház legújabb nagyszínpadi bemutatója, a Nine, pedig teljes szívvel szurkoltam neki. Mármint nem a bukásnak, hanem a sikernek, természetesen, értékelve azt is, hogy ez a furcsa darab egyáltalán színre került. A Nine Fellini 8 és ½ című filmje alapján készült, két zseniális és formabontó alkotó, Tommy Tune […]

Rendhagyó – ezt a jelzőt többszörösen is indokoltan írhatjuk le a Budapesti Operettszínház március 10-i bemutatójával kapcsolatban. A zenés életrajzi revü – szemeink előtt körvonalazódó – műfajára, Boris Vian mindenestől beskatulyázhatatlan zsenijére, vagy éppen Kiss Csaba fölbukkanására a Nagymező utca páratlan oldalán: mindre ráillik az említett fordulat.

Amellett tehát, hogy a Kacsóh-operettek utóbbi száz évének előadásai csak úgy tudtak benne maradni az operettjátszás történetében, hogy mindig lemondtak valamiről, ami a Fedák-változatban még együtt volt, az utóbbi évek János vitéz-színreviteleiben ezt még tetézi egy szájbarágósan jelképieskedő, újnépies színházi iskola revans-logikája.

Merthogy Béresék addig-addig csempészik vissza a Liliomot a Carouselbe, amíg az már-már megszűnik autonóm műnek lenni. Ha elvonatkoztatunk helyszínektől, határozottan az az érzésünk támad, hogy nem egy amerikai musicalt látunk, hanem a Liliom Babarczy-változatát, megzenésített formában.

A kórus nehéz szólamát a szolnokiak jól bírják, csak sajnos az a hallgató érzése, hogy ha a rendezési (remek) ötletek nem segítenék a mű befogadását, akkor ez a kvázi oratórium óhatatlanul unalomba süllyedne.

Egyáltalán, szó sem esik magyar – cigány ellentétről…