Ezen a jelmezversenyen a zsűri nem hirdet győztest. És akkor mindenki vesztes – esetleg mindenki győztes: elvégre a díjnak fölajánlott szilvapálinkát az instrukció szerint szét kell osztani a farsangolók között. A Mohácsi testvérek tíz év után a legkarcosabb és legköltőibb Caragiale-átirattal köszönnek el a Weöres Sándor Színháztól, bár a Farsang a műsorterv szerint a következő…
A szereplők egyetlen arcvonalon sorakoznak a darab szerint. Annak a nekibuzduló dem-okrata (sic!) csapatnak a tagjai, akik a nép nevében és a nép javára kívánnak cselekedni, ügyelvén, hogy tettük ne ellenkezzen az alkotmánnyal, s a család szentsége szorosan a haza üdve után következzék.
A sok feltételezhető elgondolásból töredéknyi „jön le” a nézőtérre.
A fordítások tehát duplán, mint színpadi és mint politikai tartalmú szövegek is árulkodnak születésük idejéről és egy adott kultúrába való beágyazottságukról.
Az átiratban és az előadásban nem elég a szegény román népnek, hogy politikusai olyanok, amilyenek, életét egyéb problémák is nehezítik.
A halmozott bohócéria elég tüzet adhatna az előadásnak, ha nem oltaná ki az esetenként zavaró beszéd.
