Itt nincsenek ártatlan mondatok: a magánbeszélgetések, ismerkedések kikérdezéssé torzulnak, mindenki kompromittál és kompromittálható, miközben a személyes ügyeket felszippantja és adatolja az államszocializmus hatalmi apparátusa. A szorongás természetes közege ez, ahol egy idő után nemcsak a másikat, de magunkat is kívülről, gyanakodva kezdhetjük (meg)figyelni.
Szociológiai értelemben a múltfeldolgozás olyan társadalmi funkciónak tekinthető, mely a nyilvánosság számos eszközével megvalósulhat: nyilvános beszédek, parlamenti ülések, szobrok és emlékezethelyek állítása stb. A művészi feldolgozás ilyen értelemben úgynevezett félintrinszikus (félig külsődleges, semi-intrinsic) funkciónak számít: más kontextusokban is megvalósulhat, de ha egy műalkotás környezetében történik, akkor valamilyen lényeges esztétikai tapasztalattal gazdagítja az adott feladat megvalósulását.
A színház különleges képessége, hogy relatíve gyorsan és változatos módszerekkel tud az életünk történéseire reagálni. Nemcsak a közintézmények, de egyenként a művészek is feladatuknak érzik, hogy a munkájukkal segítsék a felmerülő társadalmi problémák megoldását, legalább a diskurzusteremtés szintjén. S. E. Wilmer Performing Statelessness in Europe (A hontalanság színrevitele Európában) című könyve a hontalanság (statelessness) és…
