Napról napra

Milyen furcsa, hogy a színházi nevelést hívták a konferenciákon segítségül, amikor a múzeumpedagógia, a vizuális nevelés sok aspektusában sokkal közelebb van ehhez a területhez; talán ha onnan közelítünk, magától értetődőbb, hogy hogyan engedjük el a történetközpontúságot, hogyan adjunk teret és engedélyt az absztrahálásra.

Lehet-e nagyobb találkozás annál, mint amikor a néző egy táncelőadásban közvetve saját magával találkozik, és ezzel együtt lehetőségként az absztrakció ízére is ráérez? Nem állítom, hogy ez a beavatás. De hogy egy hiteles formája (lehet), azt igen. És ha minderre már tinédzserkorban sor kerül, az kifejezetten szexi.

Bár egyre nagyobb a választék – legalábbis a fővárosban – a nem (csak) felnőtteknek szánt táncelőadásokból, a műfaj még mindig gyerekcipőben jár, és sokszor az is vitatható, hogy egyáltalán – vagy mennyire – tánccipőben.