A világviszonylatban még mindig jórészt férfiak által uralt koreográfusi és együttesvezetői pályán mindig öröm üdítő kivételekkel találkozni, és még nagyobb öröm, hogy Magyarország nem is áll olyan rosszul a női táncalkotókban. Közülük kettőnek, Duda Évának és Barta Dórának volt az elmúlt hetekben budapesti premierje. Mindketten érett, szuverén alkotóművészek, akik évek óta sikeresen menedzselik társulatukat –…
Milyen szerepe lehet az ország táncéletében egy nemzeti táncszínháznak? Milyen művészeti/szakmai elvek mentén érdemes működnie egy ilyen nemzeti intézménynek?
Félelmeink egyszerre korlátoznak és tartanak minket biztonságban – erre a libikókára ülteti fel a nézőket a bodylotion co-dance. (…) A világvége érezhető Duda Éva koreográfiáján is, ám sokkalta távolibb, még korántsem bizonyos eseményként.
A kortárs tánc tíz évvel ezelőtt, mint műfaj és formanyelv rettenetesen izgatott, most meg egy színházi eszköznek gondolom. Ugyanolyan eszköznek, mint bármi mást, mint a beszédet, a zenét, a cirkuszt. A kortárs tánc önmagában – nekem – kevés.
Az idei Budapest Táncfesztiválon debütált öt magyar előadás közül három foglalkozik olyan problémákkal, melyek valamelyest kapcsolódnak a holokauszt-témához.
A konszolidált művészetek a kialakult (vagy áhított) rendet reprezentálják, a kísérletezés pedig a zűrzavart, a változásokat, az érlelődést.
Üzenete lélekrajz (emberi ösztökéink fura szövedéke), formája (a rudakkal) szemléletes és világos.
Soha nem éreztem ennyire kortárs előadásban, hogy az alkotó csupán benyomásokat rögzít, és nem érzi kényszerét sem didaxisnak, sem konkrét helyzetábrázolásoknak.
Duda Éva koreográfiájában a karneválhoz lényegileg tartozó, véget nem érő élethömpölygés helyett a jelenetekre szabdalás nyilvánvalóan könnyített menet.
Az ars poeticám lényegében ugyanaz, mint ami a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttesnél is volt: újszerű táncszínházi nyelv kialakítása.
