Az operettet nemcsak idejétmúltnak és haladásellenesnek, hanem bukottnak is mutatja az 1945 utáni erdélyi magyar kultúra. Ennek a bukottságnak az okát keresni azért érdemes, mert nem csupán az ötvenes-hatvanas évek történéseire és operettel szembeni averziójára találhatunk választ, hanem ahhoz is fogódzót kaphatunk, hogy miért ódzkodik még ma is az igényes (elit) színházi kultúra Erdélyben az…
Tehetség és szerencse az a két paraméter, amelyek alapján a színház világában szakmai érvényesülésről beszélni szoktunk. A színházat természeténél fogva és ideálisan meritokratikus közegnek tételező alapállás egyfajta romantikus zsenikultusz továbbörökítőjeként a színházi alkotó veleszületett, objektíve nem mérhető és nem leírható, de nagyon is érzékelhető „istenadta tehetségét” tartja az érvényesülés legfontosabb tényezőjének. Színművészeti felsőoktatásban beszélnek időnként…
Kollégák, mindketten Erdélyben születtek. Egyikük színművészeti doktori iskolát vezet Marosvásárhelyen, másikuk társulatot Budapesten. De mindketten színészek is. És mindketten szenvedélyesen tudnak beszélni a színészetről. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.
Székely Csaba erdélyi melegekről szóló darabjának budaörsi előadását nézve egy dolog egészen biztosan tökéletesen lényegtelenné válik: az ti., hogy ez a darab erdélyi melegekről szól.
A közelmúlt erdélyi magyar színháztörténetének kutatása igen változatos körülmények közt történik. Egyes színházak évtizedeken keresztül a pusztulásnak átengedett, hiányos és penészedő levéltáraihoz képest a bővülő digitális tárak az átlátható, kereshető teljesség ígéretével kecsegtetnek.
Néhány éve dolgoznak az erdélyi színházi és táncszínházi szcénán, és munkájuknak köszönhetőn immár több város közönsége találkozhat kortárstánc-előadásokkal. BEZSÁN NOÉMI, BORDÁS ATTILA és GYÖRFI CSABA táncos-koreográfusokkal VARGA ANIKÓ beszélgetett.
„Beszélhetünk-e erdélyi (romániai) magyar táncművészetről? Egyáltalán lehetséges-e kizárólag az ún. »néptáncegyütteseink« működése és produkciói alapján – a (még?) nem létező erdélyi (romániai) magyar balett- és kortárs modern táncművészet teljes hiányában – erről a művészeti ágról értekezni?” – teszi fel a summázó kérdést egy 2004-es írásában Könczei Csongor, aki tanulmányaiban és képzési elgondolásaiban rendre felhívja a…
A kötet összes darabjában, azokban is, amelyek nem Erdélyben játszódnak, érződik ez a többes identitás, a többszörösen elidegenített nézőpont. A kötet drámáival és az Erdély-metaforával Székely mintha ezt mondaná: mindannyian idegenek vagyunk. Nemcsak akkor, ha kisebbségben élünk valahol, hanem akkor is, ha többségiként kirekesztünk másokat, mert a párhuzamos valóságok valamelyikben előbb-utóbb mi leszünk az idegenek.
