Kis látkép a színházi, társadalmi, politikai okokból az exodust választó, arra kényszerült, vagy egyszerűen a kínálkozó külföldi lehetőségekkel élő színházcsinálók aktuális helyzetéről.
Bálint Orsolya: Menni vagy maradni?
Táncos exodus az ezredforduló után és napjainkban: a „függetlenek”
Megkerestünk – a teljesség igénye nélkül – majd’ másfél tucat táncos-koreográfust, hogy személyes történeteiken keresztül szélesebb képet kaphassunk arról, mi vonzza őket külföldre (…), és mi az, ami inkább elviszi őket Magyarországról (…).
A panorámában szereplő igen eltérő egyéniségek mind egyetértettek abban, hogy a táncosok jó ideje elsősorban a művészi kíváncsiság miatt választják a külföldi karriert, a boldogulást idegenben.
Az ember idegenben kicsit megszereti magát, mert muszáj. Biztos, hogy ezt a mentalitásváltást otthon is meg lehetett volna lépni, de én idegenben bátrabb vagyok.
Ma nem sokaknak adatik meg a lehetőség ilyen sokszínű repertoárt eltáncolni. Ám az, hogy a helyzetem ma kivételesnek tűnik, nagyon elkeserítő is. Azt mutatja, hogy egyre szűkül az a mozgástér, amiben a művészeknek módjukban áll kipróbálniuk magukat, hogy a társulatok egyre kevésbé vállalnak rizikót, ami igaz a repertoár összeállítására is.
Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.
Az előadás olyan, mint egy ismeretlen nyelven írott képes szótár, amit hol érdeklődve, hol elborzadva, legtöbbször mégis értetlenül lapozgatunk…
