Napról napra

Különös hasonlóság, hogy mind Gergye Krisztián, mind Fehér Ferenc a korlátokkal dolgozik, csak amíg A test emlékezetében a korlátok fizikailag, addig a Tofu P. Potterben lelkileg állítódnak föl.

Lemondott, elmaradt és elhalasztott előadások hírei árnyékolták be az évadkezdést a táncszínházi szcénában (is), éppen ezért minden megtartott bemutató megbecsült alkalom volt előadóknak és nézőknek egyaránt. Az általam látott két szeptemberi premier különös módon sok tekintetben összecsengett: mindkettő a hosszú távú társulati munka értékeiről gondolkodtatott el a legtöbbször projekt alapon szerveződő együttműködések korában.

Kérdés, hogy a magát szélsőségesnek, extrémnek, rendkívülinek elnevező és feltehetőleg (mind)erre törekvő ifjúi társaság debütáns művét miért Frenák (camp)esztétikája határozza meg? (…) „Ez az előadás csak a táncról szól, semmi másról” – áll többek között a Just Dance and Nothing Else rövid sillabuszában, és az opus azt teljesíti, amit a címében is vállalt.

Közel egy hét múlva, április 17-én adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat, a nominált produkciókat méltató szövegek viszont már most olvashatók.

A két táncos-alkotó más-más felől érkezik, munkáik más-más kontextusba ágyazva értelmezhetőek: friss bemutatóik ehhez mérten nem is találkoznak. Holott a jelenség, melyet előadásaikban egyébként középpontba állítanak, nagyon hasonló: végső soron mind a The Station, mind a Standing Ground a mozgás egyik legfontosabb princípiumával, a szabadság kérdésével foglalkozik.

…nem kelti míves munka benyomását, és ezért hatni sem tud.

A színpad történéseit ugyanúgy érzi, mint a teste moccanásait.

Fehér Ferenc jól teszi, ha pedagógusként is mutatkozik, mert így lehámlik róla a „kedves utcai táncos vadember” imázs.