Van némi ellentmondás abban, hogy az októberi forradalom centenáriumán a láthatóan forradalmi hangulatban lévő Rau meglehetősen polgári esztétikát választ Lenin végnapjainak elmesélésére. Persze nem ilyen egyszerű a helyzet, de tény, hogy a nagyjából kétórás előadás szinte végig egy kisrealista dácsa díszletében játszódik.
Kun Árpád Megint hazavárunk (Magvető, 2016) című regényének elbeszélő-főhősét zavarba ejtő módon Kun Árpádnak hívják. Enyhítendő a zavart a fülszöveg szerzője sietve leszögezi: bár a szerző és a főhős neve egybeesik, mi több, az élettények is egybevágni látszanak, „mégsem életrajzot, hanem igazi szépirodalmat tart a kezében az olvasó”.
Mit jelent az önszínrevitel aktusa a kortárs táncban? Miként mutatható meg a szerepek mögötti művész személyisége? Hogyan lehet hangot adni annak, aki a színpadon csak a testével beszél? Milyen kihívást jelent a megszólalás a táncos számára, hogyan kapcsolható össze – egy előadásban és egyetlen alakban – a monológ és a szóló? Érdemes továbbá felfigyelni arra…
Jövünk – embert látni. S bár hasonló cél vezet bennünket máskor is, az élmény most mégis más, mint azon színielőadások esetében, amikor egy drámaíró segít hozzá bennünket, hogy újra fölfedezzük, milyen megrendítő is az ember, amikor épp megpróbál megmaradni.
A valós személyek színrevitele az előadásban kétféle formában valósul meg: Rózsa Milán visszaemlékezésekből kirajzolódó portréja, és a közelmúlt politikai eseményeiben részt vevő, sokak számára a híradásokból névvel és/vagy arccal ismert aktivisták megidézése révén.
