Talán a kényszeresség teszi (Lukács Levente és Rácz Réka után szabadon: I do have OCD), hogy hiába is nehéz, ha nem lehetetlen közös nevező alá vonni az Under500 minifesztivál előadásait és workinprogress-bemutatóit, én azért megpróbáltam. Persze többnyire csak szörnyű általánosításokat tudtam listába szedni, például hogy informálisak, van bennük valami furcsa közvetlenség és/vagy közösségi szellem; hogy…
A bibliofil Peter Kien professzorról szőtt groteszk történet egy megkapóan karakteres előadásban tárul elénk, a szöveg ezúttal magával ragadó természetességgel olvad össze a koreográfiával, másfelől a rendezés vizuálisan is új elemekkel operál, megteremtve ezzel egy iróniával átitatott, lidérces atmoszférát.
Az idei vizsgarendezések készítői némileg speciális helyzetben vannak, ami már az anyagválasztásban is érzékelhető. Lehet persze mondani, hogy nincs zenés színházi rendező, illetve fizikai színházi rendező, csak rendező van – de nyilvánvaló, hogy ez utóbbi esetekben a vizsgáknak (vagy azok egy részének) a képzés speciális szegmentumait is vissza kell igazolniuk.
2017 októberében új időszámítás kezdődött. Nem vallási vagy politikai okokból, hanem reakcióként a személyi szabadság és a testi integritás elleni támadásokra. A szexuális zaklatások jéghegye kezdett kiemelkedni a hallgatás tengeréből, és kezdte lassanként megmutatni valódi méreteit. A témát már nem relativizálhatjuk tovább: az eseteket ki kell vizsgálni, az elkövetők ellen azonnali intézkedéseket kell tenni, és…
Horváth Csaba ismét irodalmi műből készített fizikai színházi adaptációt a székesfehérvári nagyszínpadon. Ezúttal Márton László Carmen című drámáját huzalozta át mozgáskórusokkal kísért, feminista militarista-balladává, szándéka szerint a szöveget előtérbe tolva, monumentális ipari díszletek között.
A „physical theatre” (vagyis „fizikai színház”) kifejezés 1975-ben, Nancy Meckler amerikai színházrendező Antigoné-előadása kapcsán, Peter Ansorge kritikájában látott napvilágot.
Abban persze rögtön bárki egyetért, hogy a most nálunk alkotó Nigel Charnock egykori együttese, a DV8 fizikai színház.
A művészi munka csak ürügy a számomra. Magamnak ezt úgy fogalmazom meg, hogy eljátszom, mintha ez az egész számítana…
Az előadás nem látszik szólni semmiről, ami annak ellenére jól észlelhető nézőtéri unalommal jár, hogy egyes jelenetei önmagukban izgalmasak és gondolatébresztőek.
Nem vetődtem volna el ide, ha nincs ez a színházi esemény (amelynek legjelentősebb, sőt egyetlen jelentős előadása az Artus produkciója volt).
