Napról napra

Galileo Galilei – A színház és a pestis: Frank Castorf a Berliner Ensemble-ban Brechtet Artaud-hoz csatolja, és a színház szentélyében folytatja Heiner Müller munkásságát.

Christoph Marthaler ritkán ad interjút, talán azért is, mert valódi közvetítő eszköze a színházi zene – s a színészek, akik az általuk tolmácsolt ismert és rég elfeledett zenei anyagokat átszövik a melankolikus lassúság atmoszférájával. Esetenként agyonjátszott popslágerek is előkerülnek, amelyek az a capella énekmód által már-már romantikus mesterdalokká válnak, és még sokáig visszhangoznak a fejben, […]

Castorf a fausti utat a francia gyarmatosítás keretébe teszi, mágikus realista és trash elemekkel megfűszerezve. Aleksandar Denić díszlete erős gesztusokkal operál, s már az első percben történelmi kontextusba helyezi a darabot: a forgószínpadon elhelyezkedő szellemkastélyszerű épület kocsmát, ruhaboltot, lakószobát, és hol vetítővászonként funkcionáló, hol múlt század eleji kolonialista óriásplakátokká változó elemeket foglal magában. Az épület […]

Az Istentől elhagyott szereplők sorsát tehát Castorf (az istentelen kommunizmus után) az abszolút istentelenség koráig tolja ki, és ezzel kijelöli a legfontosabb dramaturgiai vonalat.

Mivel az idei találkozó tíz leginkább figyelemre méltó előadása közül számos a nyugati világnak a más kultúrákhoz való problematikus viszonyulását vette célba, a 2015-ös Theatertreffen ezúttal az Európába érkező menekültekkel kapcsolatos kérdésekre irányította a reflektort.

Castorfnál Baal nem brechti művész, hanem egy, a világba kivetett, rendkívül tehetséges ösztönökkel megáldott kívülálló, aki azonban mégis bámulatosan beleillik ebbe a világba.

Az előadás ötletkavalkádja fölsorolhatatlan.

…nem lehet nem felfigyelni azon kritikus hangokra, melyek néhány éve egyfajta fásultságot regisztrálnak a válogatással és a találkozó egészével kapcsolatban.

Más aura ez, tőlünk kétszáznegyven kilométerre, még csak nem is hasonlít a miénkre.

Az est ekképpen Heiner Müllertől kölcsönzi a maga tézisét: „A sztálini perverzitás azon alapult, hogy Marx és Engels kizárta a forradalmi mozgalomból a lumpenproletariátust.”

Vajon a tökéletlenséggel szervesen vegyülő virtuozitás véletlen kaland-e, avagy van a színház szempontjából valamilyen mélyebb esztétikai jelentősége?