Tapasztalt koreográfusoknál hajlamosak vagyunk a munkáikat nemcsak a kortárs tánc égboltján, hanem a saját életművükön belül is elhelyezni. Új előadásaikat gondosan felcímkézni, az őket megillető polcra tenni, és közben sokszor azon merengeni, mitől is életmű egy életmű, s vajon mi az alkotó feladata: a megújulás vagy az állandóság?
A magyar táncszcéna eltérő helyzetű és a táncot is másként értelmező csoportjainak szakmai együttműködése szinte teljesen hiányzik. Ha ennek okait keressük, megkerülhetetlenül előbukkannak azok a mély és talán örökre feloldhatatlan ellentétek, amelyek a színházi tánc történetét azóta kísérik, mióta megjelent a balett egyeduralmával és konvencióival szembeszálló sokféle modern tánc. A múlt századig ugyanis a balett…
Alább következő sorainkkal Frenák Pál koreográfus lapunkhoz eljuttatott írására reagálunk, amelyben Nánay István A kritika és „kritikája” című cikkéhez szólt hozzá.
Ha a kölcsönös tiszteletlenség és csetepaté uralja el a művészet és a kritika kapcsolatát, az senkinek sem lesz inspiratív, építő közeg, és bárhogy alakuljon is a vita, a művész húzza a rövidebbet.
Fuchs Lívia – Králl Csaba – Lőrinc Katalin: Lerohasztás versus kitartottság
Az új generáció lehetőségeiről – kommentlánc
A függetleneknél, ezernyi problémájuk ellenére is, a nemzedékváltás ha nem is zökkenőmentes, de lényegében folyamatos. A független terület és a nagytársulati rendszer között viszont éles, szinte áthidalhatatlan szakadék húzódik, ahol nemhogy átjárásról nem beszélhetünk – a kivételekről később –, de érdemi kommunikáció sem létezik.
Goda Gábor és Frenák Pál színházi formanyelve távol áll egymástól, mégis van egy közös csatornájuk: az a kelet-nyugati átjáró, amelyen mindketten sokat közlekedtek több évtizedes munkásságuk alatt. Hogy a keleti áramlatok hogyan formálták lassan kőhegynyi életművüket, azt a teljesség igénye nélkül igyekszem vázolni, kerülve az összehasonlítás csapdáját.
Milyen szerepe lehet az ország táncéletében egy nemzeti táncszínháznak? Milyen művészeti/szakmai elvek mentén érdemes működnie egy ilyen nemzeti intézménynek?
Megyeri Léna: Új formák – kellenek?
2 in 1 kritika: Góbi Rita Társulat: Tátikák és Frenák Pál Társulat: W_all
Két nagyon markáns formanyelvű alkotó új bemutatóját láthattuk pár napon belül, október-november fordulóján, és mindkét előadásról elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag pontosan azt kaptuk, amit vártunk és amire számítottunk. Hogy ez jól van-e így vagy sem, azt valószínűleg mindenki egyéni nézői vérmérséklete szerint dönti majd el.
A három nap fényében összességében megállapítható, hogy bizonyos kulturális sajátosságokat és jellegzetességeket nem tudnak (akarnak?) levetkőzni a mai alkotók, és ezáltal a kortárs táncról mint világszinten egységes művészeti stílusirányzatról továbbra sem beszélhetünk.