Napról napra

Az idei, 25. Budapest Táncfesztivál koncepciója szerint a szervező Nemzeti Táncszínház azzal ünnepelte a programsorozat emberöltőnyi történetét, hogy színpadra léptette a táncművészet minden generációját. Szép – még ha nem is túlzottan eredeti vagy izgalmas – gondolat, ám nem árt egy kicsit a marketingszöveg mögé nézni.

Tapasztalt koreográfusoknál hajlamosak vagyunk a munkáikat nemcsak a kortárs tánc égboltján, hanem a saját életművükön belül is elhelyezni. Új előadásaikat gondosan felcímkézni, az őket megillető polcra tenni, és közben sokszor azon merengeni, mitől is életmű egy életmű, s vajon mi az alkotó feladata: a megújulás vagy az állandóság?

A magyar táncszcéna eltérő helyzetű és a táncot is másként értelmező csoportjainak szakmai együttműködése szinte teljesen hiányzik. Ha ennek okait keressük, megkerülhetetlenül előbukkannak azok a mély és talán örökre feloldhatatlan ellentétek, amelyek a színházi tánc történetét azóta kísérik, mióta megjelent a balett egyeduralmával és konvencióival szembeszálló sokféle modern tánc. A múlt századig ugyanis a balett […]

ARI NAGY BARBARA dramaturg Kevés dolgot értékeltem át magamban, ha őszinte akarok lenni. Tulajdonképpen azon csodálkozom, hogy ennyire meg vagyunk lepve. Hogy ennyire készületlenül ért lélekben, amiről sejteni lehetett, hogy bekövetkezik. Régóta gondolom azt, hogy semmire nem tudunk nemet mondani, önként, tudatosan, egyenként és közösen. Mint a kutya, aki beszabadul a kamrába, és addig zabál, […]

Alább következő sorainkkal Frenák Pál koreográfus lapunkhoz eljuttatott írására reagálunk, amelyben Nánay István A kritika és „kritikája” című cikkéhez szólt hozzá.

Ha a kölcsönös tiszteletlenség és csetepaté uralja el a művészet és a kritika kapcsolatát, az senkinek sem lesz inspiratív, építő közeg, és bárhogy alakuljon is a vita, a művész húzza a rövidebbet.

A függetleneknél, ezernyi problémájuk ellenére is, a nemzedékváltás ha nem is zökkenőmentes, de lényegében folyamatos. A független terület és a nagytársulati rendszer között viszont éles, szinte áthidalhatatlan szakadék húzódik, ahol nemhogy átjárásról nem beszélhetünk – a kivételekről később –, de érdemi kommunikáció sem létezik.

Goda Gábor és Frenák Pál színházi formanyelve távol áll egymástól, mégis van egy közös csatornájuk: az a kelet-nyugati átjáró, amelyen mindketten sokat közlekedtek több évtizedes munkásságuk alatt. Hogy a keleti áramlatok hogyan formálták lassan kőhegynyi életművüket, azt a teljesség igénye nélkül igyekszem vázolni, kerülve az összehasonlítás csapdáját.

Milyen szerepe lehet az ország táncéletében egy nemzeti táncszínháznak? Milyen művészeti/szakmai elvek mentén érdemes működnie egy ilyen nemzeti intézménynek?

Két nagyon markáns formanyelvű alkotó új bemutatóját láthattuk pár napon belül, október-november fordulóján, és mindkét előadásról elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag pontosan azt kaptuk, amit vártunk és amire számítottunk. Hogy ez jól van-e így vagy sem, azt valószínűleg mindenki egyéni nézői vérmérséklete szerint dönti majd el.

A három nap fényében összességében megállapítható, hogy bizonyos kulturális sajátosságokat és jellegzetességeket nem tudnak (akarnak?) levetkőzni a mai alkotók, és ezáltal a kortárs táncról mint világszinten egységes művészeti stílusirányzatról továbbra sem beszélhetünk.

Az őszi termésből 2017. december elején négynapos miniévad szerveződött, amely a többnyire esetlegesen szervezett vendégjátékok mellett a másik „mesterségesen természetes” alkalom arra, hogy a társulat az állandó közönségén kívüli kíváncsi szemeknek is megmutassa önmagát. Itt még a kritikus is szívesen látott, sőt invitált vendég, bár ez alighanem csak a hazai szakma ellenséges beidegződései felől tűnik […]