Napról napra

Az idei, 25. Budapest Táncfesztivál koncepciója szerint a szervező Nemzeti Táncszínház azzal ünnepelte a programsorozat emberöltőnyi történetét, hogy színpadra léptette a táncművészet minden generációját. Szép – még ha nem is túlzottan eredeti vagy izgalmas – gondolat, ám nem árt egy kicsit a marketingszöveg mögé nézni.

Tapasztalt koreográfusoknál hajlamosak vagyunk a munkáikat nemcsak a kortárs tánc égboltján, hanem a saját életművükön belül is elhelyezni. Új előadásaikat gondosan felcímkézni, az őket megillető polcra tenni, és közben sokszor azon merengeni, mitől is életmű egy életmű, s vajon mi az alkotó feladata: a megújulás vagy az állandóság?

Alább következő sorainkkal Frenák Pál koreográfus lapunkhoz eljuttatott írására reagálunk, amelyben Nánay István A kritika és „kritikája” című cikkéhez szólt hozzá.

Ha a kölcsönös tiszteletlenség és csetepaté uralja el a művészet és a kritika kapcsolatát, az senkinek sem lesz inspiratív, építő közeg, és bárhogy alakuljon is a vita, a művész húzza a rövidebbet.

Két nagyon markáns formanyelvű alkotó új bemutatóját láthattuk pár napon belül, október-november fordulóján, és mindkét előadásról elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag pontosan azt kaptuk, amit vártunk és amire számítottunk. Hogy ez jól van-e így vagy sem, azt valószínűleg mindenki egyéni nézői vérmérséklete szerint dönti majd el.

A három nap fényében összességében megállapítható, hogy bizonyos kulturális sajátosságokat és jellegzetességeket nem tudnak (akarnak?) levetkőzni a mai alkotók, és ezáltal a kortárs táncról mint világszinten egységes művészeti stílusirányzatról továbbra sem beszélhetünk.

Közel egy hét múlva, április 17-én adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat, a nominált produkciókat méltató szövegek viszont már most olvashatók.

Ezeknek az előadásoknak – még akkor is, ha alig-félházak előtt játszották őket – volt létjogosultsága. Egységes színvonalat képviselnek, és egyértelmű esélyt, hogy felkeltsék az érdeklődést a magyar színházművészet iránt.

Bozsik Yvette és Frenák Pál műveinek közös vonása, hogy mindketten a lehető legnagyobb gondossággal iktatták ki estjükből a szellemi, lelki mélységet.

Frenák nem beszéli túl a történeteit, nem az utazás toposza a fontos számára.