A nagy társadalmi ellentéteket kétségkívül tompítja, hogy a Király Színház közönsége akkor – és a Vígé most! – valamiféle színházszociológiai értelmű „kívüliségben” szimpatizál a hősökkel: nem drukkol annyira a cselédek győzelméért, mint amennyire szeretné látni az arisztokrácia megleckéztetését. Az operett a semleges megfigyelő hamis önképét kínálja a nézőnek.
Vidnyánszky Attila rendezésében folytatódik a darabon való, 1954 óta tartó „barkácsolás” is. Soha, senki nem fog bevállalni egy „historikus” Csárdáskirálynőt: semmit nem csavarva az 1916-os pesti változaton, a Gábor Andor-szövegekkel, mikrofonok nélkül, az eredetit imitáló világosítással, a fotókból rekonstruálható díszletekkel és jelmezekkel… Vidnyánszkyék tuningja – éppen, mert közben mintha megadnák a szövegkönyvnek és a sajátos…
..az eredeti bécsi, nagyvárosi népnyelv kifinomult kétértelműségeit csak „bécsiül” lehet érteni, szolgai fordításuk magyarul értelmetlen…
