Gáspárikot erősen foglalkoztatja az ügynöktéma, s nem érti, miért nem ismeri be, vállalja nyilvánosan a volt ügynök, hogy beszervezték, s miért nem kér tettéért, gyengeségéért bocsánatot (TV, 102). Hogyhogy nem igényli az érintett a megbocsátást, s miért húzódik az ilyen-olyan joghézagok menedékébe, és játszik megúszásra, hogy talán éppen ő nem kerül sorra?
A mai kulturális-politikai kontextusban nem ritka, hogy egy előadás nem csupán alapvető esztétikai, filozófiai és koncepcionális kérdéseket vet fel, de egyszersmind fontos társadalmi üggyé is válik – ilyen például Székely Csaba díjnyertes darabjának, a Vitéz Mihálynak első román nyelvű bemutatója is. Többhangú kritika Kricsfalusi Beatrix és Alina Nelega kommentárjával
A Részegekben azt láttam színészrelációban, hogy Afrim sokat markolt, keveset fogott: nem volt olyan tétje az előadásnak, ami arányos lett volna a színészek odaadó munkájával. Ez bennem felerősítette a túlvezérelt rendezői hozzáállás gyanúját, azt, hogy a drámáról a rengeteg elvégzett munka ellenére is aránytalanul keveset tudott mondani a társulat, márpedig ez az anyag igenis kínálja…
Korábban csak hébe-hóba tűnt fel egy-egy színháztörténeti tárgyú könyv, mostanában egyre több került a boltokba. Van köztük összefoglaló jellegű mű, alkotói pályát ismertető munka, visszaemlékezés, korrajz és intézménytörténeti kutakodás. A régebbi és újabb kötetek közül ezúttal négyet szemlézek.
Összességében mégis az látszik, hogy sem a határon túli magyar színház nincs jelen a magyarországi színházi életben, sem a magyarországi a környező országokéban.
Romániában is akadnak ‒ nem annyian, mint most Magyarországon ‒, akik azt szeretnék, hogy a színház csupán az öncélú szórakozás, a kikapcsolódás színhelye legyen.
Kovács György jelentős szerepet játszott a második világháború után az erdélyi színészképzésben.
