Napról napra

A színikritika alapvetően szubjektív műfaj, kritikusként az ember mégis, amennyire csak lehet, igyekszik eltávolítani mondandóját a saját személyétől. Ám vannak olyan előadások, amelyeket igenis fontos, hogy a kritikus úgy igazán átfolyasson magán, s írás közben a szigorú eltartás helyett egy lépéssel közelebb engedje magát a látottakhoz.

Szenvedélyekkel teli két előadást láttam a mai Magyarország területének elsőként alapított magyar nyelvű kőszínházában, a 200. jubileumi évadát élő miskolci színházban. Sok tehetséges ember megfeszített munkájának köszönhető, hogy az utóbbi években a vidéki színházművészet zászlóshajójává lett ez az intézmény. Különösen becsülendő az a mindinkább erősödő törekvésük, amellyel az ifjúságot próbálják hatókörükbe vonzani. Most újfent tapasztalhattam: […]

Hegymegi Máté rendezése olyan, mintha lenne Büchnernek egy Woyzeck című drámája, amelybe a rendező erőteljes gesztusként beillesztene egy, a vásári kikiáltó szájába adott szövegmontázst, hogy így tartsa távol tőlünk az előadást. Miközben ennek épp az ellenkezője igaz: Büchnernek nem maradt fenn Woyzeck című darabja, viszont a Kikiáltó (vagy Bolond, akinek viszont minden egyes sorát ő […]

Az előadás legszebb részletei a harsány, repetitív részletek közé ékelődő csendes, jelentőségteljes pillanatok.

A bemutató tükrében az izgalmas mű inkább mutatkozik problematikusnak, semmint jónak, érdekesnek, színpadra termettnek – és Büchner ebben nagyjából ártatlan.

Szerencsére születtek olyan előadások is, melyekben a jelentéshez jól megválasztott és érvényesen működtetett nyelv is társult.

A román színház – ellentétben a magyarral – világszínház, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház is már régóta az.

…a rendezés mintha eszközeiben is egy húsz-harminc évvel ezelőtti előadást idézne.

A forradalmi gépezet, a húsdaráló, ahogy a műsorfüzet sejteti, beindul, a szebb jövőért beinduló terror működtetőit látjuk mi, a nézők, akik a szebb jövő vagyunk.