Napról napra

Angol színházi körökben él egy anekdota arról, hogy a legmegrázóbb katasztrófát követő napon már kopogtat egy drámaíró a londoni nemzeti színház dramaturgjának az irodája ajtaján: „Van erről egy darabom!” Valóban, a szakma híres arról, hogy gyorsan reagál a világ eseményeire, és a színház által biztosított társadalmi és politikai fórumot használja arra, hogy fontos, a közösséget […]

A bábszínház, sőt a bábművészet elméletének történetébe kell alámerülnünk, ha arra a kérdésre keresünk választ, miért is magától értetődő bábszínház és „élő” színház különállása, mi több, szembenállása a köznyelv, a kritikai diskurzus vagy akár az intézménystruktúra számára.

Könnyű lenne kijelenteni, hogy Frenák férfidarabot, Gergye pedig női darabot készített. Viszont a primer érzelmi reakciókon túl nehéz lenne megmagyarázni, milyen is egy férfidarab, illetve női darab.

Az Alma-bábu és az Alma Mahlert megjelenítő Gloria Benedikt egyik kettősében például eljátsszák (eltáncolják): a báb mozgatja zsinórral az élő embert.

Nem jó ez így senkinek.

…a fekete-fehér felosztás tarthatatlansága is kimondatik.

Az utóbbi évek fejleménye a szerzői/társulati színháznak a kőszínházakban tapasztalható markánsabb jelenléte.

A történelem nyomasztó fejezeteit is átszőtték és sokszor túlélték a csöndesebb magánszólamok.

Szerencsétlenségemre, Heiner Müller e darabjából még nem láttam jó előadást. Ez sem az. A két színész viszont nagyszerű.

Ezek mind mink vagyunk, mink, magyarok.

Az előadás repetitív módon jár üresben, hol a japán árnyjátékra, hol a magyar eredetre, hol az egymásba alakuló kapcsolatok látványára, hol a szimmetriára helyezve a hangsúlyt.

Izgalmas kísérlet zeneként felfogni egy darabot, és mozgásszínházat koreografálni rá.