Napról napra

Az 1994 őszén a Kamrában bemutatott Hatalom Pénz Hírnév Szépség Szeretet című[1] újságszínházi sorozat történeti helyét a rendszerváltás jelöli ki: a színház (legalábbis a kettős beszédre építő) elveszítette korábbi funkcióját (arról beszélt a sorok között, amiről a híradó és az újságok nem tudtak/akartak), újra kellett definiálnia magát.

Régi frázis a magyar színházzal kapcsolatban, hogy nem képes reflektálni a körülötte lévő világra, vagy ha foglalkozik is társadalmi problémákkal, inkább körülír, utalgat, összekacsint a nézővel, és élcelődik a külvilágon, amely legtöbb esetben a politikai hatalmat jelenti. Azaz nem fogalmaz konkrétan, és nem tud húsbavágó lenni.

Mit értünk kollektív vagy hierarchiamentes alkotáson? Miért szeretnénk mindenáron egy-egy műhöz egyetlen szerzőt rendelni? És létezhet-e egyáltalán demokrácia a színházban? Párbeszéd az elmélet(ek)ről.

Hogy valaki természetes halállal, öregségben vagy betegségben meghal, az a dráma számára nem esemény, legfeljebb egy hír.

Schilling Árpád egyszer azt mondta, hogy amikor a színházi szakma ott feszengett Halász Péter önfelravatalozásán a Műcsarnokban, nem értve a gesztusban rejlő iróniát, na, akkor halt meg a magyar avantgárd.[1] Hová tűntek avantgárd hagyományaink? Elmentek a Squattal együtt New Yorkba? Rosszabb napokon úgy tűnik, igen. A József Attila Kör kerekasztal-beszélgetésén a Trafóban viszont hat fiatal […]