A színházi képes beszéd mindig akkor alakul ki, amikor a társadalomban nem lehet nyíltan kommunikálni. Ez azonban csak egyik oka annak, hogy a hatvanas–nyolcvanas éveket nemcsak Magyarországon, hanem az egész keleti blokkban a kódolt fogalmazásmód előtérbe kerülése jellemezte. A másik ok, amely nem független az előbbitől, túlmutat egy szűk geográfiai-történelmi régión: Európában és Amerikában megjelenik…
A közelmúlt erdélyi magyar színháztörténetének kutatása igen változatos körülmények közt történik. Egyes színházak évtizedeken keresztül a pusztulásnak átengedett, hiányos és penészedő levéltáraihoz képest a bővülő digitális tárak az átlátható, kereshető teljesség ígéretével kecsegtetnek.
Szeptember 6-án kora délután kaptam a hírt: kilencvennegyedik életévében meghalt Orosz Lujza, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, az erdélyi és magyar színészet kimagasló egyénisége. Augusztus elején beszéltem vele utoljára.
Már az a múltkori rádiójáték kimozdított a karanténból. Amikor meghallottam a saját mondataimat, valóságos villámcsapásként ért. Rögtön fel akartam hívni valakit, de nem volt vonal a telefonban. Ma sincs. Inkább írok. Írásban viszont lassú vagyok. Lassú víz partot mos. Nem ismerem azt a színészt, aki kölcsönadta a hangját, de annyira tökéletesen csinálta, hogy néhány pillanatig…
Mi késztethette a társulatában megbecsült, szép szerepeket sikeresen játszó, a harmincas éveinek elején lévő színésznőt, hogy interjúsorozatot készítsen a pályaválasztás motivációiról, a színészi munka mibenlétéről, egyéni alkotó módszereiről, színész és rendező, illetve színész és néző kapcsolatáról, a kritikai megítélésről?
Marosvásárhelyen bemutatni az Egy lócsiszár virágvasárnapját nem csupán színházi esemény, hanem egyszersmind kulturális – mondhatni nemzeti – ünnep.
