A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vendégjátéka éppen olyan, mint az idei tavasz ébredése: lehengerlő, melengető és minden tragédiát elhomályosító jelenség. A dráma ismeretében ez váratlan, de üdítő élmény.
Mit kellett feltétlenül látni az elmúlt évad(ok)ban a határon túli magyar színházban? Mi látható Budapestről, és kell-e foglalkoznunk azzal, ami nem? Merre tartanak ezek a társulatok, min múlik, hogy egyesek felívelni, mások stagnálni látszanak? KÖLLŐ KATA kolozsvári kritikussal, a Szabadság című napilap szerkesztőjével, KOVÁCS DEZSŐ kritikussal, az art7.hu művészeti portál főszerkesztőjével, a 2017-es POSZT egyik […]
A színházgyár működése már csak ilyen, az idő múlásával egyre sűrűbben működteti a rutin a kutatás és a meglepetés helyett. Bonyolultabb és izgalmasabb a helyzet, ha egy város olyan szerencsés helyzetben van, hogy egyetlen repertoárszínház helyett tucatnyi kisebb-nagyobb, több műfajban, több (színházi) nyelven alkotó csapat rajzolható fel a virtuális színháztérképére.
Összességében mégis az látszik, hogy sem a határon túli magyar színház nincs jelen a magyarországi színházi életben, sem a magyarországi a környező országokéban.
E kommunizmusból ránk maradt bénító örökség ellehetetleníti a színpadi események kritikai befogadását, kiírja színházainkat az európai színházi vérkeringésből, s mindezekből adódóan nem marad más, mint a „mindegy mi, csak magyar legyen” befogadói elv.
Két előadás van, amelyet e sorok írója – a zsűri munkáját nem kritizálva, hanem kiegészítve – hiányol a díjazottak közül.
