A rakugo olyan színházi forma, amelyben az egy szem előadó („a lehulló szavak embere”) egyetlen legyező segítségével, ám erősen pergő nyelvvel mesél el egy bonyolult, s olykor mulatságos történetet, minden szereplőt szinte ültőhelyében elevenítve meg. Szántó Balázs lesz a mindenkit megszólaltató beszélő, Kovács Olivér pedig a néma szereplő, a sötét csuhás, fedett arcú árny, a…
Leírni is különös, hogy valaki épp azért élte túl a holokausztot, mert zsidónak álcázta magát. Pedig Malikával éppen ez történt.
…talán a börtön írja le legjobban Tamáska Mária és férje életét. Börtön, ahol Kádár többször, még Csermanekként is megfordult, börtön a párt is, ha bezár és ha kizár, börtön a barátok nélküli magány, a monoton levélbontogatás és sajtóellenőrzés, amiből legfeljebb a ’77-es varázslatos vatikáni látogatás jelentett kiszabadulást. (…) És a börtön ránk is vonatkozik…
Egy sci-fit látunk, ami önmagában is elég lehet, de a szerzőpárostól eddig nem ehhez szoktunk, hanem ahhoz, hogy minimum duplafedelű történetekkel állnak elő. Újdonság az is, hogy ezúttal nem ők állították színpadra a darabjukat, nem maguknak, hanem a rendező felkérésére, a Vígszínháznak dolgoztak.
…míg a koncepció nem, a színészvezetés nagyon erősnek tűnik. Ebben a nagy és nehéz feladatban mind Kopek Janka, mind Puzsa Patrícia szép teljesítményt nyújt: játékukban erő, lendület, technikai tudás és a részletekben rejlő finomság keveredik.
A Kerengő a hiányról szól, másképpen: a kollektív érzelmi ürességről/kiüresedésről, a kapcsolatteremtésre való képtelenségről, úgy is mint szociálpszichológiai jelenségről. Az #Orfeusz#Eurüdiké hétköznapi párkapcsolati kudarccá redukálja a mítoszt, magányos önkielégítésekkel, mindent fölforgató szerelem helyett földhözragadt szexussal, metafizikai mögöttes, mennyország és pokol helyett egyetlen, verítékszagú ringgel.
Közös mesében, közös történetben vagyunk tehát, ahol bármelyikünk lehetne a mesélő. Most éppen egy Pentheszileia nevű lány az, aki többgenerációnyi élettapasztalatot próbál egyetlen mesébe összegyúrni.
