Amikor e sorokat írom, még csak bő fél éve élünk a koronavírus-járvány valóságában, de színpadjainkon máris hangsúlyosan szerepelnek az antiutópiák. Ennyire gyors reagálású lenne a magyar színház? Igen is, meg nem is: mindhárom, alább tárgyalt premiert az előző évad második harmadára, illetve végére tervezték – filológiai csemege volna tudni, hol mi változott, mi lett kevésbé…
Elvileg minden a szerelemről szólna. Gyakorlatilag már a szövegkönyvekből csurog a vér. Dermesztő macska-egér játék az alapja mindkét produkciónak, a Christopher Hampton tollával átigazított Choderlos de Laclos regénynek, a látványosan tálalni szándékozott, nagyszínpadi Veszedelmes viszonyoknak és a Sediánszky Nóra által írt, parányi térben pihegő A név: Carmen című, vegyes technikájú előadásnak.
Minden csak kicsit megy félre az előadásban, de a sok kicsi sokra megy, a végére nem az sül ki az egészből, amit szeretnénk…
A jelenlegi tulajdonosi szerkezet ismeretében aligha várható, hogy a színház alapvetően elmozdul a választott iránytól (bizonyosan nem fog például kortárs magyar drámák fórumává válni), így helyét a fővárosi bulvárszínházak palettáján kell megtalálnia.
…úgy tűnik, van hely a nap alatt mindkét Virágot Algernonnak-előadásra. És nem csupán azért, mert a Körúton prózában, a Nagymező utcában pedig dalban mondják el.
Mielőtt újra végignéztem a szemle előadásait, örültem a válogatás igényességének. Erről most sem gondolok mást. Néhány ponton voltak kételyeim, most is vannak. Nem pontosan ugyanott.
