A Színház folyóirat októberi számában három kérdést tettünk fel – nem tetszőleges alapon, hanem célzottan – a színházak működésében jártás gazdasági és elméleti szakembereknek, kulturális menedzsereknek a színházfinanszírozás módozataival kapcsolatban. Kell-e részt vállalnia az államnak, és ha igen, mekkorát és milyet, a színházfinanszírozásból? Egységesen vagy eltérő módon támogassa az állam a különböző színházi területeket (szórakoztató,…
Összeállításunkkal szeretnénk cselekvő teret adni a képzeletnek. Lássuk, milyen – adott esetben a létező struktúrától különböző – elképzelések/alternatívák/víziók élnek (ha élnek) a színházi területen arról, hogy miben mérjük, miben kéne mérni egy városi színház jelentőségét ma, a 21. században. Mik lennének a legfontosabb működtetési és művészeti feladatai, és azokat mennyiben szolgálja a létező gyakorlat, a…
Mindenkit elragad a Liliom költészete, külvárosig nyúló valóságmarkolása. Szini Gyula tapintatos a giccs kérdésével. A tragikum és komikum borotvaélén táncoló darabot sokféle veszedelem fenyegeti: „vagy hogy a halál larmoyant stílusába téved, vagy hogy a blaszfémia felé siklik le”.[1]
A pályázatok lényeges többségéből a mai társadalmi igényekre reagáló, ténylegesen XXI. századi magyar színház képei rajzolódnak ki.
Azzal a kezdetben még homályos elképzeléssel vágtunk bele a filmkészítésbe, hogy a Birkózókör története napjaink független társulatai számára is fontos tanulságokkal szolgálhat.
Budapest, 2013. január 3. Tisztelt Vidnyánszky Attila! Elnézést, hogy zavarjuk számos tisztségéből eredő tevékenységében. Levelünk megírására azonban Ön késztetett, mivel a Nemzeti Színház igazgatói posztjára benyújtott nyertes pályázatában megemlítette a mi 2007-es elképzelésünket. A következőt írta: Magam is osztom azt a vélekedést, hogy a magyar színházi életben – de a világszínházi folyamatokat tekintve is –…
