„Ki nem sz*rja le a kritikát az internet korában?” ‒ hangzott el nemrégiben a retorikusnak szánt kérdés egy beszélgetésen. Időről időre hallani, olvasni ilyesmit akár a szakma által kifejezetten elismert színészektől is. Vagyis olyasvalakiktől, akiket nem holmi sértettség, inkább csak a trendiskedés szándéka motivál, amikor közösségi médiát, rajongói oldalakat, posztokat és kommenteket emlegetnek – mintha…
A valóságban sérülékenyek és kiszolgáltatottak vagyunk. Nem úgy, mint a mesében, ott azok lehetünk, akik lenni akarunk.
Vagyis a Zsuzsika hangja tanmese, amelyben a helytelennek ítélt viselkedés elnyeri méltó büntetését, a gyarló főhősnek pedig el kell jutnia a felismerésig, hogy saját maga és környezete érdekében változtatnia kell a magatartásán.
Zenék, öltözékek és magatartásformák utalják a produkciót közelebb és egyre közelebb: az 1950-es, ’60-as, ’70-es évekbe.
A felnőtteknek nincs kulcsuk a gyerekekhez, hiszen az uralkodó rendszer letéteményesei, mi több: foglyai.
