Napról napra

Óriási szerencséje volt a költőként induló Térey Jánosnak a kilencvenes évek elején: valósággal tenyerén hordozta az olvasóközönség és a szakma. Aranygyümölcsként ezüsttálcán. És méltán. Mintha valamilyen eleve neki üresen hagyott térbe érkezett volna retorizáltan „természetes arroganciájával”, hogy ott azután nagy poétikai leleményességgel gyakorolja kivételes nyelvi „térerejét”.

A pozíciójában akkor frissen kinevezett Keszég a 2015/2016-os évadzárón úgy fogalmazott: kis lépésekkel, de kellő szigorral szeretne előrehaladni. Nos, a szigort a néző nem látja – nem is biztos, hogy látnia kell –, a kis lépéseket viszont nagyon is érzékelte, két előadás, a János király és a Kazamaták esetében pedig pregnánsan tapasztalhatta.

A dráma műfaji szélsőségeit pedig Máté Gábor rendezése sem erősíti fel; nem tragikum és bohózat közt hányódó eseménysort nézünk, hanem helyenként ironikus, esetleg groteszk színben láttatott kollektív tragédiát, amelyhez az iskolapadok és a gyerekek konstans jelenléte – a rendezői intenciótól vélhetően teljesen függetlenül –  még némi zavaró ünnepélyességet is hozzáad.