Napról napra

Harminc éve ismerem Mezei Kingát és kísérem figyelemmel pályafutását. Érthető hát, hogy hívásának nem tudtam ellenállni, és elmentem Zentára, ahol az ottani kis társulat négy nap alatt eljátszotta az évad hat, műsoron lévő előadását. Mezei alig másfél éve vette át a Zentai Magyar Kamaraszínház művészeti vezetését. Az első átmeneti évadban az előző direkció és az […]

Lehet-e egységesen beszélni kortárs magyar drámáról anélkül, hogy elfelejtenénk, mit is értünk kortárs alatt? Kortárs, mert reflektál a jelenre; kortárs, mert élő szerző darabja. Az idei DESZKA Fesztivál számos ellentétet felsorakoztatott. Kérdés, hogy ezzel vajon tágította vagy szűkítette a kortárs magyar dráma fogalmi kereteit. Hiszen míg egy kőszínházi, sokszor kereslet-kínálat alapú műsorpolitika nehezebben nyit más […]

Az évadnyitó két gyors premiert (Vértestvérek, Equus) követően még három bemutatót tartott idén a József Attila Színház. A Vízkereszt karácsony előtt, a Naftalin február közepén, míg a Sírpiknik márciusban került színre. Klasszikus vígjáték, félklasszikus bohózat és kortárs fekete komédia – a műsorpolitika szintjén kiválóan képezik le azt a népszínházi modellt, amelynek megszilárdítására a színház láthatóan […]

Magából Laclos regényéből, és jobb esetben a belőle készült adaptációkból is ki szokott derülni, hogy a Veszedelmes viszonyok igazából a képmutatás magasiskolája: ezért is olvasták 1782-ban az ancien régime leleplezéseként a Les liasons dangereuses-t, a levelezés mint viszonyrendszer korai hálózatelméleti, szociálpszichológiai esetleírásaként.

Rendhagyó – ezt a jelzőt többszörösen is indokoltan írhatjuk le a Budapesti Operettszínház március 10-i bemutatójával kapcsolatban. A zenés életrajzi revü – szemeink előtt körvonalazódó – műfajára, Boris Vian mindenestől beskatulyázhatatlan zsenijére, vagy éppen Kiss Csaba fölbukkanására a Nagymező utca páratlan oldalán: mindre ráillik az említett fordulat.

Ha valaki soha nem olvasta és látta – filmen vagy színpadon – az Othellót, egy dolgot akkor is szinte biztosan tud a főhősről: Othello teste fekete. Shakespeare valóban több helyen utal a szövegben hőse bőrszínére. De vajon számít-e ez bármit is a dráma úgymond lényegét tekintve? Sőt, tovább megyek: számít-e bármit is Othello etnikuma?

Kiss Csaba ismeri a szabályokat, és azt is tudja, hogyan szegje meg őket.

Tatabányai félévad teltházas kamara-, és a gigantománba hajló túlméretezettség miatt erősen foghíjas nagytermi előadásokkal. Kiegyensúlyozott műsorpolitikával, sok erénnyel, egyáltalán nem erőtlen társulattal.

Csehov nem azért nagyszerű szerző, mert még abban is ezer dráma van, amit meg sem írt, de kétségkívül ez is része a zsenijének. Még a légüres teréből is dráma születik, ha van, aki megírja.

A látott előadások alapján úgy érzem, az igazgatóváltást munkahelyi, igazgatási, hivatali, szakszervezeti ügynek tekinthetjük, esztétikai, művészi kérdések nemigen játszottak benne szerepet.

Kiss Csaba kívülről rendelt a darabhoz egy alaposan átgondolt, korszerű és érdekes megoldási képletet, Rusznyák Gábor pedig sokkal inkább a darabból kiindulva igyekezett az előadást mának szólóvá is tenni.

Idén a Hamlet köré szerveződött a fesztivál, ahogy tavaly A vihar mutatkozott meg többféle színpadi értelmezése által…