„Maradjatok autonómok, és ne engedjétek, hogy elmeséljenek benneteket!” – 2009-ben ezekkel a szavakkal ért véget a német színház egykori fenegyereke, Christoph Schlingensief fluxus-oratóriuma. A bennem élő idegentől való félelem röntgenfelvételekkel, festett csontvázakkal, gyermekkori fényképekkel díszített templomában úrvacsorát osztó performer ugyanis amellett érvelt, hogy Krisztus testét és vérét csakis akkor érdemes magunkhoz venni, ha az önkifejezés…
Adott hat előadás: egy táncpedagógiai foglalkozásokból kinőtt produkció, amelyben kamasz lányok tánccal és zenével mesélik el saját világvége-történetüket (Nibiru); egy önvallomásos, belső válságdráma, ahol ének és tudatállapotok vitáznak, forgolódnak repetitív körökben egy virágágyásban (A Jeditanács összeül); aztán a Kárpáti Péter létezés-imprójával megalkotott lélektani testvér-krimi (Két nő); egy etűdfüzér, amely zenészek és táncosok szerelemhez és kapcsolatokhoz…
A művészet hagyományos definícióinak megkérdőjelezése és a kollektív alkotás térhódítása az 1960-as években vált mindennapossá, nemcsak a konceptuális (képző)művészetben, hanem a színház- és táncművészetben is.
Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Téri Gáspár, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre az utóbbi években a kortárs tánc műfaja mellett egyre sűrűbben tűnik fel a színház és a performansz, illetve az újcirkusz területén, jellemzően kollaboratív projektekben. Pályájuk alakulásáról és a kollektív alkotás, az alkotói együttműködés irányába történő elmozdulásukról Szabó-Székely Ármin beszélgetett velük.
Négy olyan embert ültettünk egy asztalhoz, akik gyakran vesznek részt kollektív alkotófolyamatokban. Mikor van valós jelentése ennek a megjelölésnek, és mikor csak üres címszó? Tekinthetjük-e magát a módszert társadalomkritikának? És kinek a neve kerül a plakátra? SZABÓ VERONIKA, FEKETE ÁDÁM és GODA GÁBOR színházcsinálókkal ZSIGÓ ANNA dramaturg beszélgetett.
Mit értünk kollektív vagy hierarchiamentes alkotáson? Miért szeretnénk mindenáron egy-egy műhöz egyetlen szerzőt rendelni? És létezhet-e egyáltalán demokrácia a színházban? Párbeszéd az elmélet(ek)ről.
A mozdulatlanság, változatlanság-ellenesség egyik eszköze a kijelentő mód elleni küzdelem volt. Oldd fel a pont és az egyenes szórend monotóniáját, amely igazából a kétely, a kérdés, az opciók szabadsága helyébe a kijelentés, a jelentés, a belenyugvás rendjét állítja.
Azt akartuk, hogy szabad individuumok méltósága, véleményük szabad kimondása, kritikáik élessége az őket képviselő csoportok szabad szerveződésével párosuljon. Úgy gondoltuk, hogy csoportok, közösségek önszerveződése, a meglévő intézmények őrző-védő kerítéseinek áttörése nem anarchia.
Az utóbbi évek fejleménye a szerzői/társulati színháznak a kőszínházakban tapasztalható markánsabb jelenléte.
