A rendező, Zakariás Zalán elsősorban gyors színváltásokkal, pörgős epizódokkal operált, s körkörösen bontva ki a drámát – egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva az emberi nyomorúság bugyraiban – ütős előadást hozott létre.
Akármilyen pusztító-rohanó a világunk, amelyben élünk, a színházban talán mégis érdemes használni a lassítás és ellenpontozás jól bevált eszközeit, legalábbis elhagyásuk önmagában még biztosan nem avatja korszerűvé az előadást.
Darabos darab ez költőiségében is. Szájbarágós, miközben lealkudja az információkat.
A négyes tökéletesen összehangolt játéka és az előadás stílusegysége bizonyos mértékben klasszikussá teszi ezt a rendezést, amelyben sem Gotscheff vagy Castorf provokatív szándékai, sem pedig Chéreau leegyszerűsítő megoldásai nem érhetők tetten.
