A művészet hagyományos definícióinak megkérdőjelezése és a kollektív alkotás térhódítása az 1960-as években vált mindennapossá, nemcsak a konceptuális (képző)művészetben, hanem a színház- és táncművészetben is.
A hallgatás tulajdonképpen a hang megjelenésére és ezzel egyidejű befogadására tereli a figyelmet, azaz magára a performativitásra; pontosabban a megfigyelés/érzékelés performativitására,[8] ami az úgynevezett kognitív, más szóval „cselekvő nézést” létrehozza.
Duda Éva koreográfiájában a karneválhoz lényegileg tartozó, véget nem érő élethömpölygés helyett a jelenetekre szabdalás nyilvánvalóan könnyített menet.
Gold Bea, a hazai modern tánc halk szavú, elmélyült, kiemelkedően intelligens lírikusa ritkán járt terepre hív magával.
