Napról napra

Az egyik koreográfia drámai művön alapul és történetet mesél szavak nélkül, a másik drámai művé válik, pedig nincs is története.

A Kékszakáll címen futó operai példázat nem felrázni kíván, csak felmutat egy példát, megmutat egy csípős beszólásai miatt is figyelmet érdemlő nőt, aki kiemelkedik, egy nőt, aki nem hajlandó beállni a sorba. És azzal, hogy kiáll – önmagáért és a sorból – fel is szabadítja sorstársait.

Az Elfolyó idő egy művészeti reflexív játékot, az Ajtók kilincs nélkül pedig egy történelmi traumafeldolgozást vesz alapul. De az érvényes kiindulás vajon érvényes előadást is szül automatikusan?

Gyakran ér az a tudathasadásos élmény, hogy olyan kortárs, ráadásul fiatal alkotókat látok, akik nem a ma táncnyelvén, s nem is eredeti, saját hangjukon szólnak, ennek tetejébe lejárt szavatosságú üzeneteket közvetítenek.

Útkereső, fiatal társulat esetében kifejezetten elismerésre méltó, ha már az első három, saját erőből készített alkotás között akad olyan, amely markáns arculat megtalálását ígéri.