A szereplők egytől-egyig konfliktushelyzetbe kerülnek: akarnak gyereket vagy nem akarnak gyereket. (…) Egy-egy ember életének a legfontosabb és egyben legintimebb kérdései ezek – még akkor is, ha a politikai és a társadalmi elvárások nem hajlandók erről tudomást venni, hanem egyértelmű és leegyszerűsítő válaszokat erőltetnek.
A függőség ábrázolása szinte egyidős a nyugati színház történetével. Elég, ha a görög drámák eredetére, a Dionüszosz-kultuszra gondolunk. Dionüszosz a bor, a mámor, a termékenység istene, az őt ünneplő tömeg pedig dionüszoszi felajzottságában elvarázsolt nézővé, tragikus karrá változik át, és így hozza létre azt, amit Nietzsche „drámai ősjelenségnek” nevez.
A kopott, barna göncök, az elhanyagolt külső, a törődött tekintet attól válik valódivá, hogy szinte nap mint nap találkozunk vele az utcán. Száger Médeiája mögött egy leélt, küzdelmes, nehéz élet van, egy elhagyott, magányos családanya kudarca, akinek önmagáról alkotott képe omlana össze, ha megbocsátana az őt elhagyó férfinak.
