Napról napra

Az alábbiakban tárgyalt két darabot nem csupán az időbeli közelség köti össze. Egymás mellé helyezésüket elsősorban az indokolja, hogy mindkettő vallomás és vallatás, beszéd és hallgatás viszonyát boncolgatja – még ha teljesen más eszközökkel, témában és módszerrel is.

Az igazgatót leváltják, a társulatot szélnek eresztik, a hatalom embere rossz színházat csinál. Mefisztólandben mégsem az a legszörnyűbb, ahogy a kultúrát bekebelezi a politikai túlerő, hanem az, hogy minden erre adott reakció nevetségesnek és hamisnak tűnik.

Az abszurd humor jól ütemezett és kifogyhatatlan, az elrugaszkodott helyszínek vizuálisan is eltávolodnak a valóságtól, miközben a külön kis heppjeikre fixált szereplők által a tudattalan vágy és a tudatos szándék epikus küzdelme elevenedik meg az exopotámiai sivatagban. Ebben a Boris Vian-átdolgozásban épp csak az tűnik oda nem illőnek, hogy Fehér Balázs Benő rendezése tulajdonképpen nagyon […]

Legalábbis az a Fidesznek hívott és Fekete Ádám által játszott ripacskodó, absztrakt entitás, amelyiknek csak rossz poénokat tudott írni az állami tévé, egyébként pedig a magyar néppel közösen, Orbán Viktor mellkasából szopik… Kissé zavarosnak hat? Pedig még csak két percet írtam le A csatorna című darabból.

Dadaista opera, szürrealista freak show, amely a velejéig korrekten politizál. A TÁP Színház – Bíborszalon: BajuSS című előadását annak érdemes megnézni, aki már nem hisz a mesékben.

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a halál adja az élet értelmét, de annyit azért megkockáztatnék, hogy a halálunk tudata nélkül kevésbé forszíroznánk a tennivalóinkat. Márpedig a Nagy büdös semmibe nem másról szól, mint az élet értelmetlenségéről, akarom mondani, értelméről.

Van valamiféle karcosság a tőlünk pár méterre játszódó előadásban…

 A Dosztojevszkij-nagyregények belső teatralitása eleve helyzetbe hozza a színházcsinálókat.

Készülő produkcióról csak jót vagy semmit…