Napról napra

Ez az előadás az, amire régóta vártunk. Élő, súlyos, igazi.

Noha Ilja Bocsarnikovsz rendezése helyenként tobzódik a modoros gesztusokban, a meghitt találkozásokban felsejlik igazsága.

Úgy tűnik, mintha a rendezvény apránként, „suttyomban” hajtaná végre az innovációt, talán annak tudatában, hogy a hirtelen irányváltás a mindenkori fizető közönség és a finanszírozó városvezetés szimpátiájába kerülhet.

Szétszakíthatatlan, megbonthatatlan viszony ez, háttérben az örök fájdalommal, gyűlöletteljes függéssel, amely az anya halálával sem szűnhet meg.

Már egyszer végigolvastam ezt a gondolatgazdag írást, tehát tudom, hogy egyetlen olyan momentum van benne, amelynek igazságát vitatnám: énszerintem az spenót.

A színész alkotók meghívták saját (!) apjukat a színpadi térbe, meghitt családi együttlétre, hogy nyílt színen, a Lear király felvonásai mentén – amelynek szövege kivetítőn végig követte az előadás fonalát – szót ejtsenek erről-arról.

A 2011-es Rivalda Fesztivált, mint annyi kulturális rendezvényt mostanában, a félgőzös fapadosság jellemezte.

…nem is úgy néztem az egyes előadásokat, hogy rögvest egy koncepcionális gondolatsor elemeivé tehessem őket.

A Lear királyt csupa női szereplővel előadni nagy ötlet. Hogy pontosabb legyek, nagy ötletnek tűnik.

… mindkét produkció alapkoncepciója miatt kritizálható leginkább.

Ez a Lear úgy hangzik „shakespeare-ien”, mintha ma írták volna magyarul.

Annyi mindenesetre megállapítható, hogy Gothár Péter alapjában véve képekben gondolta el Shakespeare tragédiáját.