Napról napra

Lengyel Anna összetett személyiség volt, sokféle leget el lehet mondani róla. Kezdem azzal, hogy ő volt talán a legintenzívebb ember, akit ismertem. Ha akart valamit, azt nagyon akarta – és mindig akart valamit. A PanoDráma létrehozása fontos mérföldkő volt a szakmai életében: ez volt az a pillanat, amikor a dramaturg alárendelt, a fordító magányos és […]

Anna elkezdett rendezni egy előadást a rákról. Erről az előadásról annyit tudunk most, hogy lett volna benne egy fikciós szál, hogy zenés-táncos revünek készült volna, pedig a társulat védjegye egyébként a verbatim (szóról szóra lejegyzett interjúkon alapuló, azokból szerkesztett) dokumentumszínház. Alkotótársai – lévén hozzá hasonló, autonóm alkotók – Anna halála után nem azt az utat […]

A kritikusdíj negyvenéves történetében eddig egyszer fordult elő olyan rendkívüli esemény, amely meghiúsította a díjazást: 1981-ben a politika szólt közbe. Akkoriban ugyanis minisztériumi jóváhagyás kellett a díjak kiadásához, és a tagok által a legjobb új magyar drámának megszavazott Halleluja, Kornis Mihály darabja nem ment át a cenzúrán. Ezért a kritikusok úgy döntöttek, hogy abban az […]

LENGYEL ANNA dramaturggal, IMRE ZOLTÁN színháztörténésszel és GÁSPÁR MÁTÉ kulturális menedzserrel a hazai színházi struktúra alakulásáról a rendszerváltás távlatában PROICS LILLA beszélgetett. Mindhárman szóvá tették, hogy ebben a témában fontos lenne azoknak a neves színházvezetőknek is megszólalniuk, akik még a rendszerváltás előtt kezdték a pályájukat, majd évtizedekig álltak jelentős társulatok élén, hiszen ők belülről ismerik […]

A 4. podcast vendégei Horváth Kata, kulturális antropológus, a Sajátszínház Projekt kutatásvezetője (ennek a projektnek a keretében jött létre az Éljen soká Regina! című előadás), Lengyel Anna dramaturg, a Panodráma alapítója és Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója. A körülöttünk lévő valóságot, az „itt és most”-ot feldolgozó előadások kapcsán a beszélgetésben szó esett a színház […]

A művészek hajlamosak azt hinni, ők eleve nem lehetnek rasszisták, pedig azt, hogy sértenek-e valakit, ők maguk nem dönthetik el. Hogyan kellett volna tapsolni a cigány himnusz alatt, és tudhatja-e a báty, hogy a húga kurvának áll? A romák művészeti reprezentációjáról BALOGH RODRIGÓval, a – többek közt hátrányos helyzetű fiatalok színészképzését is végző – Független […]

A valós személyek színrevitele az előadásban kétféle formában valósul meg: Rózsa Milán visszaemlékezésekből kirajzolódó portréja, és a közelmúlt politikai eseményeiben részt vevő, sokak számára a híradásokból névvel és/vagy arccal ismert aktivisták megidézése révén.

Műfordító, dramaturg, a verbatim színházi műfajt Magyarországon meghonosító PanoDráma alapítója, művészeti vezetője és kreatív producere. A PanoDráma létrehozásáért és működtetéséért, a kényes társadalmi témák kritikai súlyú feldolgozásáért nemrég Szép Ernő különdíjban részesült.

Vajon én, aki ezt a cikket írom, hogyan és milyen mértékben vagyok felelős Rózsa Milán haláláért?

Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.

Éva sincs már, s nyilván a hajléktalan asszonyka sem, aki az egykori Felszab téren féllábú mankós társával, a „kis majommal” együtt monodrámád hőse lett. És nincs forradalom se, az a forradalom se és semmilyen forradalom. Európa csendes. Csak a magunkba zárt csömör forradalma maradt.

De vannak humoros pillanatok is. Keserédes, bús, felszabadító irónia.