A függetleneknél, ezernyi problémájuk ellenére is, a nemzedékváltás ha nem is zökkenőmentes, de lényegében folyamatos. A független terület és a nagytársulati rendszer között viszont éles, szinte áthidalhatatlan szakadék húzódik, ahol nemhogy átjárásról nem beszélhetünk – a kivételekről később –, de érdemi kommunikáció sem létezik.
Végre előáll Magyarország vezető balett-társulata egy nemzetközi mércével is mérhető, ismert és keresett külföldi koreográfusokat felvonultató kortársbalett-esttel – én elviekben legalábbis ezt tartom a Triple Dance-ről, a lábjegyzetekről majd később –, kommunikációjuk fő csapásiránya mégsem ezt erősíti, nem ennek segít megágyazni, hanem a klasszikus balettre mutat vissza, azzal próbál takarózni, mintha bármi pironkodni- vagy szégyellnivaló […]
Miközben dübörög a tao-biznisz, egyes kulturális vállalkozások milliárdos állami támogatásokat (hiszen a tao közpénz), a közvetítők pedig égbekiáltó sikerdíjakat húznak be, nem az a magyar táncszcéna legnagyobb baja, milyen korszerűre dizájnolt képet mutat magáról a matuzsálemi szemléletű Magyar Nemzeti Balett, vagy miért mindig ugyanaz a négy-öt társulat vehet részt a Budapest Táncfesztiválon.
Venekei Marianna első egész estés balettje („táncdrámája”) a könnyű műfaj sablonjait hordozza; helye lett volna a Színház folyóirat júniusi tematikus, szórakoztató színházi összeállításában, a „Bulvár? Kommersz?”-ben.
A táncosok magas szintű felkészültsége persze nem mellékes szempont a test médiumát felmagasztaló művészetben, de egyeduralma legfeljebb a balettversenyek vagy a cirkusz lélegzetelállító hatásaival vetekedő sztárgálák világában érvényes.
Mikor Bécsben életemben először táncoltam A hattyúk tavát, be kell vallanom, hogy egyáltalán nem értettem a történetet. Próbálgattam a hattyú mozdulatait, néztem magam a tükörben, de ahelyett, hogy ott megjelent volna a kecses hattyú (az európai táncosnő kis fejjel, hosszú lábakkal, finoman, elbűvölő stílussal), csak a saját ázsiai-japán testemet láttam.
