Megnéztünk szeptemberben jó pár gyerekszínházi bemutatót (én ötöt), és erről a véletlenszerűen összeállt válogatásról főleg az jutott eszembe, hogy mennyire vegyes. Az egyes előadások teljesen másfajta stratégiákkal igyekeznek megszólítani közönségüket (ha egyáltalán), más eszközökkel nyúlnak egy történethez (mert az azért közös, hogy mindegyik történetet dolgoz fel – ami szerintem nem evidens), másfajta energiákkal, anyagokkal építik…
Többször el is hangzik a darab tételmondataként is értelmezhető gondolat, miszerint mindenki csak a saját történetét tudja elmesélni, azon keresztül tud beszélni. Önmagunk felfedezéséhez és identitásunk meghatározásához, a döntéseink mögött álló okok megértéséhez, életünk tágabb kontextusba való helyezéséhez mítoszokat gyártunk.
Túltermelési válság van a témába vágó előadásokból, azokból pedig különösen, amelyek egy másik nemzet traumájának felhasználásával próbálnak szólni a lokális, magyar múltfeldolgozás adósságairól, mintegy törlesztendő azt. Önmagában már ez a szándék sem problémamentes, hiszen amikor a magyar színház egy másik nemzet traumáit allegóriaként igyekszik felhasználni, szükségszerűen elkerüli a konkrét fogalmazásmódot, és ebben lehet némi bátortalanság…
Sarjútüske: valami fájdalmas, de mégis melengetően nosztalgikus kifejezés – és ilyenek ezek a történetek is: mind fájdalmasak és nosztalgikusak szinte kivétel nélkül.
…egy magyar klasszikus, kvázi-kötelező, a Karnyóné, valamint egy angolszász kortárs darab, a rizikós téma és a kommersz közötti pengeélen egyensúlyozó, magyarul első alkalommal bemutatott monodráma, a Szépkisnap.
Prózai, többé-kevésbé humoros, honi színre jól adaptálható kis játék ez.
