A LADP Los Angelesben bemutatott estjének általa koreografált részében (Sarabande) nehéz tetten érni azt a tudatos kísérletezést és újítást, amiről a koreográfus beszél, annál inkább a koncepciózus megközelítést, amely egyébként a teljes programra is kiterjed. Mintha minden egyes táncmű hordozna egy emelkedett, központi problematikát, amelyet saját perspektívából jár körül. Ez pedig nem más, mint a…
A nyolcvanas években, az egyre puhuló diktatúrában felgyorsultak a változások, és fél évtized alatt szinte minden olyan új táncirányzat beáramlott, amelyektől a korábbi évtizedekben hermetikusan elzárva éltünk: megszülettek az első független alkotóműhelyek, társulatok, iskolák, s az amatőrök, a kultúrpolitika e megtűrtjei, a „hivatalos” művészeti szcéna korszerű alternatívájává váltak.
„Tudom, hogy öregasszony vagyok, és szeretetotthonban lakom – de érzem, hogy kislány vagyok Írországban.”