Napról napra

A szót és az artisztikus, attraktív mozgást koncepcionálisan elegyítő színház egyszerre kínál lineárisan építkező, követhető cselekményt és értelmezhető metakommunikációs jelelést.

…az ember a testével ért meg nagyon sok mindent, s innentől egyenes út vezet a nemiség, a szexualitás témájához, és lényegében mindenhez, ami a testben és a testtel történik.

Egyik nap mintha sötét, a másikon mintha rózsaszínesedő napszemüvegen át néznénk a világba.

Szerencsére a Fehér-Dózsa párosítás sokkal eredetibb, mint a kalács a szőlővel, a tao a tevel.

Nem csupán Shakespeare művének elemeit kérjük számon hiába az előadáson (ami önmagában még rendben is lehetne), de bármilyen épkézláb gondolatot is.

Szószínház és mozgásszínház szimbiózisa leginkább a két lidérc (Mészáros Tibor és Vranyecz Artúr) bravúros alakításában jön létre.

Az alkotó belülről és kívülről, önmaga és a befogadók oldaláról egyaránt láttatja életművét az előadásban.

Kétely csak azért gyötör, mert García Lorca sztoriját ebben az esetben csupán a koreografálás laza ürügyének gondolom.

Szabó Réka vallomása az élet megtalált, majd elkótyavetyélt értelméről egyrészt feltárja az alkotó személyes indítékát, másrészt az előadás szerkezetét is előrevetíti.

Izgalmas kísérlet zeneként felfogni egy darabot, és mozgásszínházat koreografálni rá.

Bármelyik brechtiánus rendező megnyalná a tíz ujját ettől a csúcsra járatott elidegenítő effektustól.

Nem vetődtem volna el ide, ha nincs ez a színházi esemény (amelynek legjelentősebb, sőt egyetlen jelentős előadása az Artus produkciója volt).