Napról napra

Beszámolóm második részében azokról az előadásokról fogok beszélni, amelyek igazán különlegessé teszik ezt a fesztivált. A tradicionális színházi keretek elmozdítása-lebontása, az esztétikai kockázatvállalás, az ismeretlen terepek meghódítása: a Desiré visszajáró közönsége alighanem évről évre ezt keresi a felkínált programban. Ugyanakkor persze ez sem feltétlenül áll mindegyik délszláv produkcióra.

Az előadást, amelyben dolgoztam, a színház benevezte a 2024-es TESZT-re, de a kurátorok nem válogatták be, úgyhogy savanyú szőlőtől maszatos ujjakkal írok, kedves olvasó, egy szavamat se hidd el. Kedves olvasó, aki nem is vagy, hiszen elfogytál rég, mint szaksajtóból az állami támogatás. Ha volnál, megkérdeznéd, mire fel a trágár cím.

Göndör László színész, performer és Szkipe, azaz Nagy József táncművész, koreográfus, rendező beszélgettek Laci performanszáról, arról, hogy mi ma a színpadi bátorság és a progresszió, és hogy mit kell csinálni, ha nincs pénz. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, lejegyezte, szerkesztette Proics Lilla.

  Nagy Józsefet színpadon legutóbb három éve a MU Színházban láttam. Az akkor bemutatott Utolsó tájkép érzékeny, csöndes hangokkal és furcsa tárgyakkal elővarázsolt költészete lenyűgözött. A Trafóban bemutatott Entracte (Felvonásköz) sokban hasonlít a három éve alkotott opushoz, de alapkoncepciójában lényegesen eltér attól. Sokan mondják, hogy Nagy mindig ugyanolyan. Ha csak a felszínt nézzük, nehéz vitába […]