Az elmúlt évadban többször megesett, hogy egy-egy miskolci előadás megnézését erősen ajánlották egymásnak a szakmabeliek. Az információs riadólánc – amihez jelentős segítséget adnak a színház sajtóval és reklámmal foglalkozó munkatársai – idén is működik. Miskolcra menni ígéretes lehetőség ma is.
Nagy pillanatokra, nagy hősökre, nagy formátumokra nem biztos, hogy szükség van. Ahogy láttunk már nagyon sok kábítószeres tripet is, ócska jellemeket, véglényeket, a kisember elmúlását. Mintha az előadás e két végpont között keresné a saját Shakespeare-olvasatát. Ahol megfér egymás mellett a fennköltség, a pátosz és a hétköznapi, a semmilyen, a zsigeri.
Az Interferenciák kommunikációja jobban érthető a román fesztiválkultúra felől, amely szereti az eleganciát, a protokollt. Általában véve a román színház a fényes ünneplést preferálja, gondoljunk az előadások végén feltétel nélkül állva tapsoló, bravózó közönségre, vagy a román kritikára, amely sokkal szívesebben dicsér, mint elemez.
Egy szép nyári napon Boros Kinga és Rádai Andrea, a Színház folyóirat két szerkesztője elhatározta, hogy elmennek Szegedre, a Thealter fesztiválra, hogy kritikusi hivatásukat gyakorolhassák, vagyis hogy előadásokat nézzenek. Azaz valójában sokat tépelődtek, nem őrültség-e, amire készülnek, ugyanis kiskorú gyermekeik (4, 5, 6 és 8) felügyeletét csak a helyszínen, egymás segítségére támaszkodva tudták megoldani.
