Ekkor jövök rá, hogy a műsor teljesítette küldetését. Hogy a propaganda működik és áldozatokat szed. Hogy az eredeti tökéletes másaként megépített stúdió valójában az eredeti stúdió. Hogy nem máskor és ott, hanem itt és most történik mindez.
A könyvvel a színpadon ilyen könnyű kézzel bánni nyilván nem tekinthető tabuszegésnek. De ha nem az, akkor micsoda?
A szeretet sóvárgásában érnének össze a generációk? Vagy a bensőségesség újraélése lenne a záloga és feltétele a személyes megbékélésnek, a túlélésnek? Kérdések, kérdések…
Ezt a magányos fecsegést viszi színre az előadás azzal, hogy az író voltaképpen magával beszél.
Raut nem az egyszeri, időben-térben már távoli történet megidézése érdekli, hanem a gyűlöletkeltés mechanizmusa, eszköztára és mindebben a média szerepe.
Az igazi kérdés, hogy mivel is kell szembenézni. A megtorlással vagy – talán sokkal inkább – a megsemmisüléssel?
…soha nem lehet egyértelmű, hogy ki beszéljen az áldozatok és/vagy túlélők nevében vagy őérettük.
Ugyanazon szerzők ugyanazon darabjai kerülnek színre, legfeljebb egyikük-másikuk egy időre „kimegy a divatból”, hogy aztán néhány évad múltán ismét mind sűrűbben vegyék elő.
