Milyen kihívásokat jelent, ha az ember egyedül áll a színpadon? Hol találkozik a színpad és a valóság, ha a monodráma főszereplője valós személy? Fontos ügyekről könnyebb monodrámán keresztül beszélni? Hogyan látják ezt belülről az előadók? FULLAJTÁR ANDREÁval (Az átnevelhetetlen), MÉSZÁROS PIROSKÁval (Call Girl), SZAMOSI ZSÓFIÁval (Pali) és TENKI RÉKÁval (Egyasszony) RÓBERT JÚLIA beszélgetett.
Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.
Éva sincs már, s nyilván a hajléktalan asszonyka sem, aki az egykori Felszab téren féllábú mankós társával, a „kis majommal” együtt monodrámád hőse lett. És nincs forradalom se, az a forradalom se és semmilyen forradalom. Európa csendes. Csak a magunkba zárt csömör forradalma maradt.
