Napról napra

Gimnazistaként olvastam egy könyvet Kaposvárról, akkor úgy terveztem, hogy az lesz, hogy én is egy jelenségként működő társulat tagja leszek. Aztán ez lett, hogy szabadúszó lettem, pedig tényleg mindig a társulati lét érdekelt.

…végzett rendezőként nehezebb szabadon rendezőnek lenni, mint „nem-rendezőként”. Sokkal több elvárást gördíthetnek eléd, például már azzal is, hogy amikor felkérnek, azt mondják, válassz egy darabot. Nem mondják azt, hogy: „Min flesselsz?”, és te nem mondhatod azt, hogy „szeretnék növényekről csinálni egy előadást, és kell az egész színházépület hozzá, mert babokat fogunk csíráztatni”.

Az önmegvalósítás mámorában az ember mindenfélét szeretne megcsinálni, de tudomásul kell venni, hogy nem körülöttem forog a világ, hanem létezik egy struktúra – mindegy, hogy független vagy kőszínházi –, ami akkor működik jól, ha minden fél kölcsönösen figyel egymásra. Ez a színházcsinálás végtelenül logikus adottsága.

Az, hogy az alkotásunkért pénzt is kapjunk, jelenleg science-fiction kategória. Mert az, hogy alkotok, hogy művész akarok lenni, egy megtűrt szerep a mai világban.

…hiányzik az a mozzanat a játékból, amely éreztetné, hogy a megjelenített problémák, dilemmák hogyan nőnek túl önmagukon, milyen alapvető szakmai (ne adj’ isten társadalmi) problémák manifesztálódásai.

Saját történeteiken keresztül tehát rólunk beszélnek, vagyis arról a közegről, amelyik lustaságból, fáradtságból, nemtörődömségből lehetővé teszi a régen berögződött működésmódok továbbélését.